Az húz szét, ami összetart

Mindenki a saját kávézójába jár, a saját barátaival, a kedvenc könyvével, amit miután újra elolvasott, megy a kedvenc színházába. Miután véget ér a darab melyben a kedvenc színészei játszanak, kiértékeli az előadását, a saját kulturált társaságával, majd csak, hogy ellenőrizze magát, megnyitja a saját hírportáljának a darabról szóló kritikáját. Mindenki lehet a 21 éves Kati, aki a legújabb Pintér Béla darabra ment el, de lehet a 63 éves Zsuzsi is, aki az István Királyt nézte meg. Kati és Zsuzsi nem tudnak egymással beszélni a kultúráról. De semmi másról se. 

Leghamarabb az iskolában kezdődik el a beavatás a kultúrába, itt vetik el a diákokban legelőször a nemzettudat csíráit, melyek idővel vagy tölgyfává növik ki magukat, vagy még úgy 7. osztály körül elszáradnak és porba hullanak. Amit irodalomórán eléjük tesznek, az az egységes magyar kultúra. Ha valaki ma kimenne az utcára és elkezdené üvölteni, hogy Vörösmarty Mihály egy zseniális költő volt, nem hinném, hogy sok ellenzőre találna. Ezt hasonló eredménnyel tehetnénk meg Kosztolányinál, József Attilánál, Petőfi Sándornál, Mária Sándornál, de nem Herczeg Ferencnél vagy Wass Albertnél. Azonban a felsoroltak, mind a kerettantervbe tartoznak.

“cél, hogy a diákok megértsék a nemzet, a szűkebb közösség és az egyes ember kapcsolatát. Megismerjék kultúrájukat, annak gondolati, erkölcsi tartalmait, esztétikai értékeit. Ennek révén szellemileg és érzelmileg is kötődjenek ahhoz. Ismerjék és értsék múltjukat, jelenüket, benne önmagukat”

Részlet a Magyar nyelv és irodalom 9-12. évfolyam, tantervéből

Miután az iskolában megszerzik ezt a kulturális alapot, a diákok megannyi különböző irányba indulnak tovább, lesz olyan, akinek az életében meghatározó szerepet fog játszani a művészet, olyan, aki sose érti majd meg, hogy miért kellett verseket elemezni az órákon és olyan is, akinek nem fog megadatni az a luxus, hogy a magas kultúrával foglalkozhasson. Ezt a három embert az fogja összetartani, amit a tanórákon tanultak a magyarságukról. De azt az árkot, ami ma Magyarországon kettéválasztja az embereket, még a legjobb irodalom tanárok se fogják tudni betemetni.

Itthon ma már elfogadott tény, hogy a magyarok a politikán keresztül két táborra lettek felosztva, de ez nem korlátozódik le a szavazófülkékre. Az ország jelenlegi állapota minden témába beleitta magát. Nem tudunk közéletről beszélni politika nélkül és nem tudunk normálisan beszélni a politikáról. Az egyetlen közös nevezőnk a magyarságunk, folyamatosan újra van értelmezve, sőt egyesek ki is zárnak belőle másokat. Amikor egy ország miniszterelnöke különbséget tesz magyar és magyar közt, nem a politikai ellenfele ellen harcol, hanem a saját hazája ellen. Nem lehet építeni valamit, amit folyamatosan rombolnak, különböző oldalakról, különböző eszközökkel.  

A magyar kultúra egy hatalmas kincsestár, tele, költőkkel, írókkal, festőkkel, zenészekkel, építészekkel és épületekkel, színészekkel és alkotókkal, egy emberi élet során kimeríthetetlen tárházzal. A kultúra mindig is kapcsolódási pont volt az emberek közt, és mindig is az lesz, de ha kisajátítanak maguknak, szimbólumokat, történeket, vagy akár alkotásokat, lényegileg teszik tönkre őket, hiszen ezek rendeltetésük szerint kapcsolják össze az embereket, nem pedig táborokra osztják őket. 

Nézzük meg ma hol áll az ország kultúra szempontjából. Egy mesterségesen kiépített, pusztán politikai szempontok mentén fenntartott celeb-réteg kapja a támogatásokat, a szerepeket, a létezés lehetőségét. Egy magyar írónk irodalmi Nobel-díjban részesült, de mi nem tudunk egy nemzetként örülni ennek, mert már a kultúránknak is határokat szabtak. Meg lett mondva, hogy ki hazaszerető, ki független és ki magyar. Az utolsó dolog, aminek mindnyájan örülni tudtunk Kapu Tibor űrbeszállása volt, de ebből is sorok közti olvasást és kihallgatást gyártott a politika. 

Eközben persze van művészet, állnak a színházak, verseket írnak a költők és egyetemre járnak a hallgatók, de mit lát ebből a másik oldal? Mi az, amit mindkét oldal tagjai átélhetnek ma, közösen? Mi az a közösségi program, amit egy Fidesz szavazó és egy Kutyapártos aktivista ugyanúgy meglátogat? Nekem két alternatíva jut eszembe, egy komolyzenei koncert, vagy egy tökfaragás a faluházán. Persze el lehet mondani, hogy mindenki mindig is a saját táborához húzott és okkal keresünk magunk köré hasonló embereket, de nem törődhetünk bele abba, hogy a saját nemzeti ünnepeinken se tudunk együttesen megemlékezni. Mindig lesznek politikai ellentétek, de ha a saját kultúránkat használjuk fegyvernek honfitársaink ellen, mi az, ami egyáltalán összetart minket az állampolgárságunkon kívül?

A választásokhoz közeledve, mindenki vár valamire, ami majd tényleges változást hozhat el az ország működésében, de azt a rombolást, ami az elmúlt két évtizedben ment végbe, nem politikusok fogják megoldani és akár még egy rendszerváltás is kevésnek bizonyulhat majd hozzá. Lehet, hogy mindig élni fog az országban Nyugat-Kelet harca, de ha a közelébe akarunk jutni annak, hogy a szavazatukon túl lássuk embertársainkat, művelni és megosztani kell azt a kultúrát, amelyet már annyian felépítettek előttünk.